Páty

Vasárnapra hivatalosak voltunk Pátyra, a Katiék féle hagyományőrző "ugrálóváras bulira". Nagy mázlink volt az idővel, ha sütött a nap ömlött rólunk a víz, ha elbújt a felhők mögé, akkor azért kellett a pulcsi. Reggel kicsit nehezen tudtunk elindulni, mert már megint Adél lábkörmeivel ment a küzdés. Már csak egy körmöt kellett volna levágnom, amikor is Adél megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó engedni. Mi persze bevetettük az aljas zsarolós trükköt, hogy akkor nem jön velünk Vince Katiékhoz, és maradhat itthon egyedül. Számításaink szerint ettől Adélnak nyomban jönnie kellett volna az ollóval a kezében, hogy essünk neki annak az utolsó körömnek. De jött a pofára esés, Adél közölte, hogy jó, akkor ő bemegy a szobájába játszani. Mire mi mondtuk, hogy de mi este jövünk csak haza, addig sok idő fog eltelni. Erre még hozzátette, hogy "halkan indítsátok be az autót, nehogy fölébredjek". Árpival meghalt a tudományunk, nem volt több érvünk. Jött az erőszak! Árpi lefogta és két másodperc alatt megszabadult a csúnya hosszú körömtől. Adél visított, majd közölte, hogy na, akkor mehetünk?! :)

Így hát nagy nehezen sikerült elindulnunk. Jó kis ötlete volt Katiéknak, mégpedig, hogy senki ne vigyen ajándékot nekik és a gyerekeknek, hanem családonként 3000 Ft-tal száljunk be az ugrálóvárba. Én azért egy kis sütit sütöttem, biztos, ami biztos (el is párolgott hamar).

Amikor megérkeztünk Adél egyből menni akart az ugrálóvárhoz, ám ott hamar inába szállt a bátorsága...a mi Adélunknak, aki általában imád gyerekek között lenni. Mondjuk tényleg elég durván ugráltak a nagyok, így megígértük neki, hogy majd lesz "kicsik köre", amikor kiküldjük a nagyokat és csak a piciké lesz a vár. Ez persze ritkán sikerült és csak rövid időre, mert jellemzően a nagyok uralták az ugrálót, de a nap végére Adél már rutinosan figyelte az ugrálót, és kiabált, hogy "nézd Anya, most kevesen vannak". Ekkor rohantunk, hogy legalább pár percig tudjon viszonylagos nyugalomban ugrálni. Mindezek ellenére nagyon élvezte. Persze a nála kissebbekkel szemben már ő is vadult, nagyon gyorsan fölmérik ezek a kis terroristák, hogy ki gyengébb és ki erősebb náluk. Volt ott egy kétéves ikerpár is, Adél és Luca. Jót nevettünk a névválasztáson. :)

Az ebéd palócleves volt, nagy kondérban főzte Gergő, és milliónyi nutellás palacsinta. Én tuti nem vállaltam volna be 50 emberre a palacsintát, de hát szerencsére mi csak pusztítottuk.

Aztán a nagyok kitalálták, hogy vízibombákat lőnek ki az ugrálóvár tetejéről a felnőttek felé. Adél eléggé félt tőle, mindig mondta, hogy "Anya, miért lőnek vízigombát?" :))) A nap végére sem sikerült megértetnem vele, hogy ez bomba, és nem gomba.

Adél sokat játszott Anették kislányával Grétivel, de ha kellett bármelyik felnőttel is leállt dumálgatni. Az ugrálóban is összebarátkozott egy vele egykorú kislánnyal és azt játszották, hogy kidugták a lábukat az ugráló alja és oldala között, majd kiabálták, hogy "segítség, beszorultam". Erre kihúzták egymást, majd illedelmesen megköszönték egymásnak. Ezt jópárszor eljátszották.

Ott volt Katiék egy éves vizslája, Zeller is, akivel Adél nagyon elvolt, sokat simogatta. Jó fej kutya, és látszik, hogy gyerekek között nevelkedik, egyszer sem kellett rászólni

Abigél megint nagy sikert aratott a nyugalmával, kézről kézre járt, és mindenki közölte, hogy ezt a gyereket bizony hazaviszik, mert egy oltári nyugis kiscsaj. Persze, nem ajánlottak elég nagy összeget érte, így velünk jött haza. :)))

Mivel Adél napközben nem aludt, ezért hazafelé egy perc alatt elaludt a kocsiban.