Síelés Katschbergen

Február 26-án, szombaton reggel indultunk családostul Ausztriába síelni egy hétre. Kicsit féltem, hogy a lányok hogy bírják majd a hosszú utat, de mint mindig, természetesen most is rámcáfoltak. Egyszer álltunk meg odafelé, Mosonmagyaróváron, fél órát pihentünk csak, és egy hang nélkül végig bírták a saját üléseikben. Adél pedig még aludni sem akart, folyton azt mondta, hogy "én kibírom, nem kell aludnom". Sehogy sem bírtam rávenni egy pici alvásra. Abigél viszont legalább kétszer aludt, igaz csak fél órákat. Sokat olvastam Adélnak, Abigél meg eljátszott egy zacskó papírzsebkendővel...jó, hogy ilyen bonyolúlt gyerek. :)

Mire Katschberg-be értünk már kezdett sötétedni, és Adél nem értette, hogy miért nem megyünk most rögtön síelni, miért kell erre reggelig várni. Már nagyon izgatott volt. Az apartmanunk szuper volt, tágas nappalival, két szuper szoba volt, egyik a miénk volt, másik Keriéké, hiszen ebben az évben is természetesen velük együtt mentünk síelni. A kisággyal volt némi problémánk, ugyanis nem volt bekészítve, de aztán felhozták a fiúk a faágyat, ami azonban nem fért be sehogysem az ajtón. Ezért szét kellett szerelnünk, és úgy már simán bevittük. Cserébe távozáskor jól ott is hagytuk kedves osztrák barátainknak, hogy ők küzdjenek meg vele. :)

Adél és Hanga egyből birtokba vették a lakást, nagyokat játszottak, viháncoltak, és persze volt egy-egy vita is közöttük, mert két erős személyiségről van szó, akik rendesen meg tudnak sértődni egymásra. De általában hamar kibékültek szerencsére. Az első nap reggelén lementünk az Otto's Schischule-ba, hogy beirassuk a lányokat sítanfolyamra, és béreltünk is nekik léceket meg bakancsokat. Szerencsére Hangára már kicsi volt a bukója, így azt megörököltük. Gyorsan letesztelték, hogy Adél hol áll a síelésban, és mivel szépen tudott fékezni, ezért nem a kezdő csoportba sorolták be. Sajnos nem volt magyar oktató, és ráadásul a gyerekek között sem volt magyar, és csak olyan kurzus volt ezen a szinten, ami délelőtt és délután is két-két óra síelésből állt, így Adélt elég mély vízbe dobtuk. Ez sajnos az első napra rá is nyomta a bélyegét, ugyanis elvitték őket egy kis busszal pályához, mi pedig odamentünk Árpikámmal (és Abival), hogy megnézzük. Bár ne tettük volna. Adélnak nem ment a tányéros felvonózás, állandóan kiesett belőle (nem jött rá, hogy hátra kell benne dőlni, és nem neki kapaszkodnia előre dőlve), és ezért nem volt sikerélménye...elkezdett hát bömbizni, egyre jobban sírt, aztán már hisztizett is, nem akarta csinálni, mi pedig végignéztük ezt. Ő állandóan oda akart jönni hozzánk, ráadásul egy szót sem értett abból amit neki mondtak, és őt sem értette az oktatója (Elena), így teljes volt káosz. Szerintem Adél nagyon nem értette, hogy mi ez a helyzet, hogy is lesz itt a síelés, talán még attól is félt, hogy ott fogjuk hagyni...nem mondta, csak sírt, de becsületére legyen mondva, csinálta keményen. Én pedig azon aggódtam, hogy miként fogjuk őt tovább motiválni, hogy fogjuk rávenni arra, hogy délután is lesz két óra sítanfolyam. És holnap is, és azután is, és azután is. Rémes volt, vele együtt sírtunk a pálya széléről.

A délelőtti oktatás után gyorsan visszamentünk a házhoz, ebédeltünk, és Árpi remek érzékkel ügyesen ráhangolta a lányokat a délutáni síelésre. Kérdezte, hogy "ki akar délután síelni, ki lesz a legügyesebb, ki siklik majd a leggyorsabban?" Persze a lányok egymást kiabálták túl, hogy "én, én, én". Így szerencsére simán elindultunk a délutáni edzésre. De megint kezdődött a sírás, pedig nagyon sokat dicsértük Adélt, hogy milyen ügyes, és milyen jól siklik, ügyesen fékezik és a felvonózás is nagyon nehéz, majd egyre jobban fog neki menni.Aztán egyszer csak, az egyik felvonózásnál Adél már eljutott a feléig, a következőnél pedig a vége előtt engedte el, majd mint a filmekben, Árpikámmal néztük őt, és mondtuk, hogy "még egy kicsit, na még egy kicsit, bírd ki még, mindjárt meglesz, iggeeeeeeeeeeeeeeeen, sikerűűűűűűűűűűűlt". És mi ugráltunk örömünkben, és ettől kezdve már ment a felvonózás. A sírás pedig egész hétre eltűnt, és másnap már hatalmas jókedvvel, mosolyogva, dumálgatva ment síelni.

Árpi nagyon csodálkozott, hogy Adél milyen ügyes, ő még nem látta egyáltalán síelni, én viszont október óta vittem Adust hetente egyszer, így azért én tisztában voltam vele, hogy mit tud. Na de itt a szuper hóban még sokkal jobban ment neki. Délután egy kicsit esett a hó is, így vettünk Adélnak egy síszemüveget is, nagyon szerette, már fent a lakásban felvette, és alig akarta levenni.

Másnap már egy nehezebb pályára mentek, kicsit meredekebb volt, és kezdték gyakorolni a kanyarodást is. Adél ezt még itthon sosem csinálta, és meglepő gyorsasággal tanulta meg. Ezen a napon már én is eljutottam síelni, Árpi vigyázott Abira, aki kenguruban lógott két órán át, és a friss levegőn alcsizott. Már nem volt sírás, néha odaintegetett Adél, kiabált, hogy nézzük milyen villám gyorsan csúszik, aztán ment a gyerekek után. Mivel nem volt idő a két síelés között aludni, ezért estére nagyon elfáradtak a lányok, főleg Adél. Hanga már azért 6 éves, jobban bírja, na de Adél az épphogy 3 évével, igencsak alváshiánnyal küzdött. Így aztán este fél 8-kor már mentünk aludni, és túlzás nélkül két perc alatt már horkolt is Aduska.

Harmadnap kicsit mérgelődtünk, mert Adél visszarakták egy gyengébb csoportba. Nem értettük miért, és kicsit veszekedtünk is az oktatóval emiatt, de aztán rájöttünk, hogy sokkal nagyobbakkal volt összetéve Adél, akiket már felvittek piros pályára. Így utólag már nem bánom, hogy visszarakták, mert így sokkal jobban begyakorolta a kanyarodást, és nem kellett félnie egy olyan pályán, ami még nem az ő tudásának való. Isi-nek hívták a másik oktatóját, aki először elég undok volt Adéllal, majd amikor a nap végén felvilágosítottam őt, hogy Adél januárban lett 3 éves, akkor tágra nyílt szemekkel nézett rám és kérdezte, hogy "was?". Onnantól kezdve Adél volt a kedvenc, hogy ilyen kicsiként ilyen ügyes. A többiek már mind bőven három, de inkább 4 évesek voltak. Folyton gumicukorral tömte őket, Adél csak úgy hívta, hogy "az a kedves néni, aki cukrot adott nekünk". :)

Adél annyira élvezte a síelést, a sebességet, és hogy már megy neki a felvonózás, hogy már ő maga akart menni síelni. Én próbáltam rávenni, hogy hagyjuk ki az egyik délutáni síelést, és aludjon egyet, de ő menni akart síelni. Nagyon belevaló, kemény lányunk van, annyira büszkék voltunk rá. A délutáni síelések végén Hangival mesét néztek laptopon, hogy legalább kicsit egyhelyben legyenek, mert képesek lettek volna még olyankor is futkorászni, és ugrálni pihenés helyett.

Árpival felváltva síeltünk, egyik nap én, a másikon ő, és aki nem síelt, az kiment a pálya szélére Abival a kenguruban, és nézte Adélt. A harmadik nap végén már az ülős lifttel is felmentek Adélék, és ez már nagyon tetszett neki. Az osztrákok nagyon kemények, simán odaadták a gyerekeket idegen felnőtteknek egyessével, hogy vigyék magukkal a felvonóban. Engem a frász kerülgetett, de hát tényleg nem lehet máshogy megoldani, hiszen nem tud az az egyetlen oktató 10 gyereket felvinni egyszerre.

Az utolsó nap pedig versenyt szerveztek a gyerekeknek, és kaptak rajtszámos polót. Gyönyörű napsütéses időnk volt, kívánni sem lehetett volna szebbet. Én annyira izgultam, próbáltam Adélnak elmagyarázni, hogy egyszer a piros, utána a kék kaput kell kikerülnie. De láttam rajta, hogy nem figyel, és jobban érdekli az elefántnak beöltözött ember. Így aztán nem is lepődtem meg, csak röhögtem rajta, hogy Adél mint a villám, golyóban lesuhant a pályán, kapukerülgetés nélkül. A hangosbemondóban is mondták, hogy Adéle Szalaj (így mondták :) ) micsoda tempót megy, kis nehézségei vannak a kapukkal, és talán Szt. Michael-ben fog megállni. Mindenki röhögött, annyira cuki volt. A végén rám nézett, és kérdezte, hogy "Anya, gyors voltam?". :)) Adus után nemsokkal jött Hanga, aki most nagyon nyerni akart egy kupát (ő már tavaly is indult itt), de sajnos a végén nagyon lelassult és négyen is jobb időt mentek nála. Szegény Kerilány nagyon el volt kenődve, úgy kellett összevakarni a végén, zokogott is.

A verseny után még elvitték őket kicsit oktatásra, és mivel aznap csak egy óra szünet volt, így nem mentünk vissza a szállásra, hanem egy Hütte-ben ebédletünk, kiültünk a napsütésben a padokhoz. Majd délután elkértük Adélt, és Árpikám síelt együtt Adéllal, aki már fékezés nélkül, hihetetlen sebességgel siklott le a pályán. Árpi alig érte utól. Délután 3-kor volt az eredményhirdetés, ahol is kiderült, hogy Adél 10. lett (utolsó, de ezt nem mondtuk el neki, nagyon megdicsértük, hogy 10. lett), de egyedül ő róla beszéltek kb. 2 percen keresztül, hogy ugyan nagyon egyedi siklást hajtott végre, de mivel alig három éves, nála már az is hatalmas eredmény, hogy végigcsinálta az egész kurzust. Az oktatója egyedül őt a karjába vette, és láttam Adélon, hogy nagyon boldog, és büszke, amint a nyakába akasztották az érmet, és kapott még oklevelet, valamint pólót és cukorkát is. Én majdnem sírtam a meghatódottságtól. Annyira furcsa érzés volt a saját gyerekemet versenyezni látni, meg nézni az eredményhirdetésen. Egyből beugrott, hogy az én szüleim miket élhettek át az én sok-sok versenyem során. Furcsa volt most az ő szerepükbe kerülni a versenyző szerepéből. Mondhatom, ez sem könnyű.

Abigél pedig itt Ausztriában tette meg első önálló lépéseit. Őrá is nagyon büszkék vagyunk természetesen! :)

Másnap reggel, amikor indultunk haza, Adél megkérdezte, hogy megyünk síelni? Hát mondom sajnos már haza kell mennünk. Erre odafordult a keresztszüleihez és közölte: "sajnos csak ennyit tudtunk befizetni, mennünk kell haza". A hazaúton végre Adél is aludt, Abi kétszer is, így megállás nélkül tudtunk jönni. Igaz, kicsit elkavarodtunk, így 5 és fél órát utaztunk, de a lányok végig bírták ismét csak egy hang nélkül.

Én Katschberget mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg a gyerekeseknek, profi síiskola van, szuper oktatókkal, az egész síparadicsom a családosokról szól, tele van babakocsis, szánkózás családokkal. A pályák is szuper jók voltak, a szállás kifogástalan, egy szóval remek síelés volt.