Abi kivizsgáláson

Hosszas várakozás után, és többször rákérdezést követően végre megkaptuk a zöld lámpát, hogy vihetjük Abigélt az I. számú Gyermekklinikára Arató András professzorhoz kivizsgálásra. A Szent László kórház gyerekintenzívjén dolgozó kedves ismerősünk ajánlott be hozzá. Én borzasztóan izgultam, féltem, hogy vajon mennyire viseli majd meg Abigélt a vérvétel, hiszen még most is tisztán emlékszem arra, amikor Adélt kellett vinnem a D-vitamin hiánya miatt vérvételre. Rémes volt, és hasonló szituációra próbáltam magam felkészíteni. Abigélt persze pont az alvásidejében kellett vinnünk, a professzor egyből fogadott minket, és kikérdezte az adatokat (születési súly, 6 hónapos, 9 hónapos és jelenlegi súly, meddig szopott kizárólag, hány cm, stb.). Egyből próbált minket megnyugtatni, hogy szerinte semmit nem fogunk találni, csupán ilyen alkat, hiszen én sem vagyok valami hatalmas. De azért lekísért minket a gasztroenterológiához, és megvizsgálta Abit, aki barátságos és kedves szemekkel tűrte egy hang nélkül. Nagyon tetszett is a professzornak, mondta, hogy nagyon szép kislány, és bár vékony, meg pici, nagyon arányos. Majd jött a vérvétel. Abi annyira ügyesen feküdt végig, nem kalimpált, nem rugdosott, alig kellett lefogni, csak a karját, a kézfejét, amiből vették a vért, a lábait és a másik karját egyáltalán nem. Persze sírt szegénykém, de inkább csak azért, mert lefogták a karját, és nagyon álmos is volt. A szájába adtam a cumit, és vérvétel közben majdnem el is aludt, csak eszébe jutott, hogy őt most lefogják, és inkább sírni akar. De nagyon hamar megnyugodott, és után visszamentünk a professzorhoz, ahol egy hang nélkül ült az ölemben, mint aki nem is egy vérvételről jött éppen. Másnap telefonáltam az eredménye miatt, abban mindent rendben találtak, de a lisztérzékenységet majd csak egy hét múlva tudjuk kizárni, addigra lesz eredmény. Bár a doki azt mondta, hogy szerinte az is negatív lesz, mert a vasa teljesen normális. Ebben bizakodunk, és akkor talán végre elhihetjük, hogy valóban csak ilyen alkat a mi kis törékeny porcelánbabánk.

Szabad szombat

Szombatra végre sikerült összehoznunk a közös vacsit Vikiéknél, amit már hónapok óta terveztünk, de hol mi, hol pedig ők betegedtek le. Lányok Mamókáéknál aludtak, és szombaton délután kivitték őket a wekerlei Életfa ünnepségre, ahol lámpásokkal vonultak a gyerekek és a felnőttek a Koós Károly térre, hogy ott tábortűz és különböző előadások kíséretében elűzzék végleg a telet. Adusnak nagyon tetszett, és a sokadik mikrofonos felszólaló után közölte a maga lazaságával, hogy "szerintem mindjárt én jövök". Kittáék kérdezték, hogy mit fogsz előadni? "Majd meglátjátok" - jött frappánsan a válasz. :)

Mindeközben mi, ahogyan azt már írtam, Vikiéknél mulattuk az időt. Mivel azon a héten csütörtökön derült ki, hogy inzulin rezisztenciám van (ami a cukorbetegség előszobája), és ezért cukor és szénhidrát diétára fogtak, ezért Vikiék nagyon kedvesen az én általam is fogyasztható ételek sorával vártak minket. A sült cékla valami fergeteges volt, az előétel is mennyei, de hogy még diabetikus süteménnyel is készültek, az maga volt a hab a (diabetikus) tortán. ;) Jó volt nagyokat beszélgetni és röhögni, már nagyon ránk fért. Szuper este volt, szuper ételekkel, szuper társasággal. Viki! A fotókat kérem!!! :)

Siófokon Barniéknál

Pénteken meglátogattuk Verát, Nórát és Barnit Siófokon - ők itt laktak (laknak még mindig az én állításom szerint, mert még most is bizakodom, hogy visszaköltöznek) a mi utcánkban, de sajnos először Zalaegerszegre, utána pedig kicsit közelebb, Siófokra költöztek. Barni pont egy nappal fiatalabb, mint Adél, és a kis Nóra is csak két hónappal fiatalabb, mint a mi Abink. Már nagyon rég nem tudtunk "nyugodtan" beszélgetni egymással Verával, és ez persze most sem sikerült, de olyan jó volt újra találkozni. Vera persze most is kitett magáért, sütött áfonyás sütit, és főzött nekünk isteni tejszínes csirkés-gombás tésztát. Nagyon szép kis házat bérelnek, szerencsére szép időnk is volt, így sokat tudtunk a kertben lenni. Adél az odaúton végig aludt, pedig reggel indultunk (de a hányások miatt nem aludt jól az elmúlt napokban), és félúton Abi is már szunyókált, így pihenten és jó kedvűen érkeztünk. Na jó, Adus egy picit kérette magát, de aztán szokás szerint hamar feloldódott. Elmentünk a Balaton partra hattyúkat és kacsákat etetni, ez igazán feldobta Adélt. Majd két játszóteret is kipróbálhatott a nagylány mielőtt még elmentünk volna Barniért az oviba. Vera elővigyázatos volt, mivel korábban Barni és Adél állandó civakodással játszott csak együtt, így gondolta, hogy a nyugodtabb nap érdekében inkább csak délután hozza el Barnit az oviból. Rosszul gondolta, Adél és Barni hamar egy húron pendültek, mókáztak együtt, futkorásztak és Adélt alig tudtam rábírni az indulásra. Szegény Abi az autóban elaludt 3-kor, és fél 5-kor már indulnunk kellett haza, amikor is pont megébredt, így még 1 órát az autóban kellett ülnie. 20 percet ordított, de hát nem tudtam az első ülésrő vezetés közben megnyugtatni, így egy idő után beletörődve sanyarú sorsába abbahagyta, és nézelődött. Adél pedig csodálatosan elszórakoztatta magát, beszélgetett saját magával, motyogott valamiket. Majd otthon fél óra szünet után beszállt újra a Skodába, és elment az apjával Latorba úgy, hogy az kb. 2 órás út, és egy hangja nem volt. Nagyon kemény csaj, büszkék vagyunk rá.

Szuper kis nap volt, reméljük hamarosan megismételhetjük.

Vendéglátás, majd betegség

Kicsit elmaradtam az írással, de sajnos ennek legtöbbször csoportos lebetegedés az oka. Vagyis a betegség miatti kialvatlanság, így esténként (amikor géphez tudok ülni) a lányokkal együtt zuhantam az ágyba.

20-ára vendégségbe hívtuk Árpi gimis osztálytársait, családostul. Nagyon készültünk, Adél persze aludni sem bírt ebéd után, de azért édesen próbálkozott, de egy óra "pihenés" után inkább tovább izgult, és készült velünk. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz Abival, hiszen tudtam, hogy nagyobb gyerekek jönnek, és már láttam a lelki szemeim előtt, hogy egy lépést sem fogok tudni tenni nélküle. De Abi persze rám cáfolt, pedig a vendégek ébresztették a délutáni alvásából, és meg sem volt illetődve a beáramló embertömegtől. Édesen jött-ment a gyerekek és a felnőttek között, és egy percig sem volt kétségbe esve. Sőt, az este fénypontjánál - amikor a gyerekek a Red hot Chili Peppers-re körtáncoltak és örjöngtek - is ott sétálgatott közöttük, a maga angyali higgadtságával. Sütöttem kacsa- és csirkecombot, halat, volt saláta, és két féle sütemény (Rákóczi túrós és Duna hullám szelet). A gyerekeknek a szokásos bolognait főztem, ez mindig bejön. :)

Szegény Marcell (Adussal egyidős) nem volt jól nálunk, ment a hasa, és búcsúzáskor Adél jól szájon is csókolta őt, így két napra ár Adus már hányt éjszaka, és azóta is küzdünk a hasmenéssel (pedig ennek már máfél hete). Esszük folyamatosan a normaflort, és próbálom őt diétáztatni, de ez nehezen megy. Közben pedig már az egész Kontha és Bruder család is elkapta tőlünk. :( És hogy még rátegyünk egy lapáttal, újra elkezdtek a lányok köhögni. Csak úgy, egyik napról a másikra. Ez főleg Abinál vészes, mert éjszaka nagyon fulladozva köhög, borzasztó köhögőrohamai vannak. De szerencsére Adél nem szokott rá felébredni, mi Árpival viszont keveset alszunk emiatt. Így az elmúlt napjaink ovi nélkül, itthoni programokkal telnek. Viszont a jó idő miatt sokat tudunk szerencsére hintázni, sétálni, és Abi is kezd egyre jobban rákapni a játszóterezésre. Mindent csinálni akar, amit a nagyok. Nagyon belevaló csajszi.

Egy kis Ada duma a végére: mostanában imádja, ha kilakkozom a lábkörmét. Én is mostam le a saját lábamról a lakkot, és Adél megszólalt nekem- "most jön még a következő, de ne rinyálj" (mert ugye ő utálja, ha lábához érünk).

Abigél meg nem áll

A mi kis törékeny, aprócska lányunk úgy beindult, hogy számomra felfoghatatlan. Pár hónapja még azon aggódtam, hogy le van maradva a mozgásfejlődésben, mert nem akart rendesen mászni, most pedig 11 hónaposan már szinte szalad. Folyamatosan megy itthon, körbe-körbe a lakásban, ügyesen egy pillanat alatt feláll kapaszkodás nélkül és már megy is. Most már nem nyúl annyit a kezünkért, bátran nekivág egyedül is, ha menni akar valahová. Sőt, már cipőben is ügyesen megy, de azért az utcán még jobban szeretem fogni a kis kezecskéjét. Érdekes, hogy bár imádja Adélt, mégsem engedi neki, hogy ő segítsen, ő fogja meg a kezét. Sőt, ha elindul felém, és Adél elé áll, inkább toporog, és próbálja őt kikerülni, hogy hozzám jöhessen.

Pár napja pedig elkezdett a mutatóujjával mutogatni, mutatja a repülőt az égen, a lámpákat a lakásban, a különböző állatokat a gyerekszoba festett falán és közben hangosan mondja, hogy "bö", és ha nem figyelünk, akkor erőteljesebben "bőőő". Vagy a másik a "ma", ezt a két "szót" mondogatja most mindenre, illetve az állatokra "va"-t mond (kutya - vau). Nagyon cukin próbál velünk már kommunikálni, de értelmes szót még nem mond. Egyre többször kapok már tőle puszit, de azért megválogatja, hogy kinek és mikor ad. Finoman bekapja az arcomat ilyenkor, és utána büszkén mosolyog. Viszont már többedjére fordul elő, hogy nekem dől, azt hiszem, hogy csak belém fúrja az arcát, de nem, helyette jól belémharap. Nem indulatból, csak úgy. Adél sosem harapott, remélem hamar leszokik róla.

Ja, és hát édes pofa, ahogy itatja Bori babát, még cuppog is hozzá. :)

Sajnos a köhögés nem múlik, éjszakánként még mindig fulladozik, napközben már hurutosan köhög. Az orrszívást pedig még mindig utálja, bár Árpi próbálja neki tanítani, hogy csinálja magának, de eddig még csak a szájába dugta. :)

Abigél egyre veszélyesebb önmagára nézve, mindenhol feláll, illetve próbál felállni, pl. székekre, a kismotorra, a porszívóra, sámlira, és mindenbe belemászik (dobozok). Ha leesik nem ám tanul belőle, áhh...már megy is újra. Tipikus Kos, írták is a horoszkópjába, hogy a "kos gyerek mindig teli lesz kék-zöld foltokkal". Hát tényleg így van. Adél persze sokszor próbál neki "segíteni", amit Hugi hol jobban, hol rosszabbul visel.

Hosszú hétvége

Borzasztóan örültem, hogy a hosszú hétvégén ilyen csodálatos tavaszi időt kaptunk ajándékba, ezért ki is használtuk és sokat voltunk a szabadban. Szombaton leugrottunk Vászolyra egy napra, ahol Adél tudott végre megint pónilovagolni, játszhatott Balival és Ádival. Főleg egyébként Ádival találják meg a közös hangot mostanában, annyira édesen játszanak együtt. Ebédeltünk egy finomat, majd legnagyobb megdöbbenésemre Adél belement, hogy Balázzsal együt alszik egyet. És tényleg el is aludt, mellette, egy ágyban, és András altatta őket. Pedig azt hittem annyira fel lesz dobódva, hogy esélyünk sem lesz ágyba dugni. Abigél sajnos megint eléggé belénk volt gyógyulva, senkihez nem akart odamenni. Délután pedig elmentünk Balatonfüredre, ahol a gyerekek elfogyaszthatták idei első fagyijukat, mi pedig a Bergmann cukiban ettünk a híres francia krémesből. Utána még kicsit sétáltunk, majd indultunk Budapestre.

Vasárnapra sajnos lebetegedtek a lányok, taknyosak lettek és csúnyán köhögtek, de mi azért az egész napot a kertben töltöttük, Árpi felszerelte a hintákat és a csúszdát, így a lányok be sem akartak jönni. Abigél nagyon élvezte a hintázást, fikarsznyi jelét sem mutatta annak, hogy ki akar jönni belőle. Mi pedig felváltva rendbe raktuk a kertet, gyomláltunk, vakondtúrást tüntettünk el stb.

Hétfőn délelőtt is még folytattuk a kerti mókázást, Adéllal felmostuk a teraszokat, majd szépen kipakoltuk a kertben használható játékokat. Olyan jó meleg lett a teraszkő, hogy Abi ott ücsörgött, mászott négykézláb. Bár már egyre ügyesebben megy cipőben is, de valahogy még ott biztonságosabb volt négykézláb. Végre a kertben ebédelhettünk, ennek mindenki nagyon örült. Délután pedig Szabó Marciékhoz mentünk vendégségbe. Adél nagyon jól eljátszott a 7 éves Emesével, és a 9 éves Mátéval, valamint az éppen passzív hangulatban lévő Csongorral (4 éves). Szokás szerint megint egy perc alatt mindenkivel összebarátkozott és már országos cimborák lettek. Éjszaka sajnos nem sokat aludtunk, Abigél annyira fulladozva köhögött, hogy magunk közé kellett venni, és még az orrát is szívnunk kellett többször. Szegénykém reggel karikás szemekkel ébredt, ő sem aludt tul jól.

Kedden is itthon dolgozgattunk, játszottunk, pihentünk, elmentünk sétálni, és ettünk egy-egy sütit a cukrászdában. Gyorsan elment a négy nap, de nagyon jól esett ennyit együtt lenni.

Síelés Katschbergen

Február 26-án, szombaton reggel indultunk családostul Ausztriába síelni egy hétre. Kicsit féltem, hogy a lányok hogy bírják majd a hosszú utat, de mint mindig, természetesen most is rámcáfoltak. Egyszer álltunk meg odafelé, Mosonmagyaróváron, fél órát pihentünk csak, és egy hang nélkül végig bírták a saját üléseikben. Adél pedig még aludni sem akart, folyton azt mondta, hogy "én kibírom, nem kell aludnom". Sehogy sem bírtam rávenni egy pici alvásra. Abigél viszont legalább kétszer aludt, igaz csak fél órákat. Sokat olvastam Adélnak, Abigél meg eljátszott egy zacskó papírzsebkendővel...jó, hogy ilyen bonyolúlt gyerek. :)

Mire Katschberg-be értünk már kezdett sötétedni, és Adél nem értette, hogy miért nem megyünk most rögtön síelni, miért kell erre reggelig várni. Már nagyon izgatott volt. Az apartmanunk szuper volt, tágas nappalival, két szuper szoba volt, egyik a miénk volt, másik Keriéké, hiszen ebben az évben is természetesen velük együtt mentünk síelni. A kisággyal volt némi problémánk, ugyanis nem volt bekészítve, de aztán felhozták a fiúk a faágyat, ami azonban nem fért be sehogysem az ajtón. Ezért szét kellett szerelnünk, és úgy már simán bevittük. Cserébe távozáskor jól ott is hagytuk kedves osztrák barátainknak, hogy ők küzdjenek meg vele. :)

Adél és Hanga egyből birtokba vették a lakást, nagyokat játszottak, viháncoltak, és persze volt egy-egy vita is közöttük, mert két erős személyiségről van szó, akik rendesen meg tudnak sértődni egymásra. De általában hamar kibékültek szerencsére. Az első nap reggelén lementünk az Otto's Schischule-ba, hogy beirassuk a lányokat sítanfolyamra, és béreltünk is nekik léceket meg bakancsokat. Szerencsére Hangára már kicsi volt a bukója, így azt megörököltük. Gyorsan letesztelték, hogy Adél hol áll a síelésban, és mivel szépen tudott fékezni, ezért nem a kezdő csoportba sorolták be. Sajnos nem volt magyar oktató, és ráadásul a gyerekek között sem volt magyar, és csak olyan kurzus volt ezen a szinten, ami délelőtt és délután is két-két óra síelésből állt, így Adélt elég mély vízbe dobtuk. Ez sajnos az első napra rá is nyomta a bélyegét, ugyanis elvitték őket egy kis busszal pályához, mi pedig odamentünk Árpikámmal (és Abival), hogy megnézzük. Bár ne tettük volna. Adélnak nem ment a tányéros felvonózás, állandóan kiesett belőle (nem jött rá, hogy hátra kell benne dőlni, és nem neki kapaszkodnia előre dőlve), és ezért nem volt sikerélménye...elkezdett hát bömbizni, egyre jobban sírt, aztán már hisztizett is, nem akarta csinálni, mi pedig végignéztük ezt. Ő állandóan oda akart jönni hozzánk, ráadásul egy szót sem értett abból amit neki mondtak, és őt sem értette az oktatója (Elena), így teljes volt káosz. Szerintem Adél nagyon nem értette, hogy mi ez a helyzet, hogy is lesz itt a síelés, talán még attól is félt, hogy ott fogjuk hagyni...nem mondta, csak sírt, de becsületére legyen mondva, csinálta keményen. Én pedig azon aggódtam, hogy miként fogjuk őt tovább motiválni, hogy fogjuk rávenni arra, hogy délután is lesz két óra sítanfolyam. És holnap is, és azután is, és azután is. Rémes volt, vele együtt sírtunk a pálya széléről.

A délelőtti oktatás után gyorsan visszamentünk a házhoz, ebédeltünk, és Árpi remek érzékkel ügyesen ráhangolta a lányokat a délutáni síelésre. Kérdezte, hogy "ki akar délután síelni, ki lesz a legügyesebb, ki siklik majd a leggyorsabban?" Persze a lányok egymást kiabálták túl, hogy "én, én, én". Így szerencsére simán elindultunk a délutáni edzésre. De megint kezdődött a sírás, pedig nagyon sokat dicsértük Adélt, hogy milyen ügyes, és milyen jól siklik, ügyesen fékezik és a felvonózás is nagyon nehéz, majd egyre jobban fog neki menni.Aztán egyszer csak, az egyik felvonózásnál Adél már eljutott a feléig, a következőnél pedig a vége előtt engedte el, majd mint a filmekben, Árpikámmal néztük őt, és mondtuk, hogy "még egy kicsit, na még egy kicsit, bírd ki még, mindjárt meglesz, iggeeeeeeeeeeeeeeeen, sikerűűűűűűűűűűűlt". És mi ugráltunk örömünkben, és ettől kezdve már ment a felvonózás. A sírás pedig egész hétre eltűnt, és másnap már hatalmas jókedvvel, mosolyogva, dumálgatva ment síelni.

Árpi nagyon csodálkozott, hogy Adél milyen ügyes, ő még nem látta egyáltalán síelni, én viszont október óta vittem Adust hetente egyszer, így azért én tisztában voltam vele, hogy mit tud. Na de itt a szuper hóban még sokkal jobban ment neki. Délután egy kicsit esett a hó is, így vettünk Adélnak egy síszemüveget is, nagyon szerette, már fent a lakásban felvette, és alig akarta levenni.

Másnap már egy nehezebb pályára mentek, kicsit meredekebb volt, és kezdték gyakorolni a kanyarodást is. Adél ezt még itthon sosem csinálta, és meglepő gyorsasággal tanulta meg. Ezen a napon már én is eljutottam síelni, Árpi vigyázott Abira, aki kenguruban lógott két órán át, és a friss levegőn alcsizott. Már nem volt sírás, néha odaintegetett Adél, kiabált, hogy nézzük milyen villám gyorsan csúszik, aztán ment a gyerekek után. Mivel nem volt idő a két síelés között aludni, ezért estére nagyon elfáradtak a lányok, főleg Adél. Hanga már azért 6 éves, jobban bírja, na de Adél az épphogy 3 évével, igencsak alváshiánnyal küzdött. Így aztán este fél 8-kor már mentünk aludni, és túlzás nélkül két perc alatt már horkolt is Aduska.

Harmadnap kicsit mérgelődtünk, mert Adél visszarakták egy gyengébb csoportba. Nem értettük miért, és kicsit veszekedtünk is az oktatóval emiatt, de aztán rájöttünk, hogy sokkal nagyobbakkal volt összetéve Adél, akiket már felvittek piros pályára. Így utólag már nem bánom, hogy visszarakták, mert így sokkal jobban begyakorolta a kanyarodást, és nem kellett félnie egy olyan pályán, ami még nem az ő tudásának való. Isi-nek hívták a másik oktatóját, aki először elég undok volt Adéllal, majd amikor a nap végén felvilágosítottam őt, hogy Adél januárban lett 3 éves, akkor tágra nyílt szemekkel nézett rám és kérdezte, hogy "was?". Onnantól kezdve Adél volt a kedvenc, hogy ilyen kicsiként ilyen ügyes. A többiek már mind bőven három, de inkább 4 évesek voltak. Folyton gumicukorral tömte őket, Adél csak úgy hívta, hogy "az a kedves néni, aki cukrot adott nekünk". :)

Adél annyira élvezte a síelést, a sebességet, és hogy már megy neki a felvonózás, hogy már ő maga akart menni síelni. Én próbáltam rávenni, hogy hagyjuk ki az egyik délutáni síelést, és aludjon egyet, de ő menni akart síelni. Nagyon belevaló, kemény lányunk van, annyira büszkék voltunk rá. A délutáni síelések végén Hangival mesét néztek laptopon, hogy legalább kicsit egyhelyben legyenek, mert képesek lettek volna még olyankor is futkorászni, és ugrálni pihenés helyett.

Árpival felváltva síeltünk, egyik nap én, a másikon ő, és aki nem síelt, az kiment a pálya szélére Abival a kenguruban, és nézte Adélt. A harmadik nap végén már az ülős lifttel is felmentek Adélék, és ez már nagyon tetszett neki. Az osztrákok nagyon kemények, simán odaadták a gyerekeket idegen felnőtteknek egyessével, hogy vigyék magukkal a felvonóban. Engem a frász kerülgetett, de hát tényleg nem lehet máshogy megoldani, hiszen nem tud az az egyetlen oktató 10 gyereket felvinni egyszerre.

Az utolsó nap pedig versenyt szerveztek a gyerekeknek, és kaptak rajtszámos polót. Gyönyörű napsütéses időnk volt, kívánni sem lehetett volna szebbet. Én annyira izgultam, próbáltam Adélnak elmagyarázni, hogy egyszer a piros, utána a kék kaput kell kikerülnie. De láttam rajta, hogy nem figyel, és jobban érdekli az elefántnak beöltözött ember. Így aztán nem is lepődtem meg, csak röhögtem rajta, hogy Adél mint a villám, golyóban lesuhant a pályán, kapukerülgetés nélkül. A hangosbemondóban is mondták, hogy Adéle Szalaj (így mondták :) ) micsoda tempót megy, kis nehézségei vannak a kapukkal, és talán Szt. Michael-ben fog megállni. Mindenki röhögött, annyira cuki volt. A végén rám nézett, és kérdezte, hogy "Anya, gyors voltam?". :)) Adus után nemsokkal jött Hanga, aki most nagyon nyerni akart egy kupát (ő már tavaly is indult itt), de sajnos a végén nagyon lelassult és négyen is jobb időt mentek nála. Szegény Kerilány nagyon el volt kenődve, úgy kellett összevakarni a végén, zokogott is.

A verseny után még elvitték őket kicsit oktatásra, és mivel aznap csak egy óra szünet volt, így nem mentünk vissza a szállásra, hanem egy Hütte-ben ebédletünk, kiültünk a napsütésben a padokhoz. Majd délután elkértük Adélt, és Árpikám síelt együtt Adéllal, aki már fékezés nélkül, hihetetlen sebességgel siklott le a pályán. Árpi alig érte utól. Délután 3-kor volt az eredményhirdetés, ahol is kiderült, hogy Adél 10. lett (utolsó, de ezt nem mondtuk el neki, nagyon megdicsértük, hogy 10. lett), de egyedül ő róla beszéltek kb. 2 percen keresztül, hogy ugyan nagyon egyedi siklást hajtott végre, de mivel alig három éves, nála már az is hatalmas eredmény, hogy végigcsinálta az egész kurzust. Az oktatója egyedül őt a karjába vette, és láttam Adélon, hogy nagyon boldog, és büszke, amint a nyakába akasztották az érmet, és kapott még oklevelet, valamint pólót és cukorkát is. Én majdnem sírtam a meghatódottságtól. Annyira furcsa érzés volt a saját gyerekemet versenyezni látni, meg nézni az eredményhirdetésen. Egyből beugrott, hogy az én szüleim miket élhettek át az én sok-sok versenyem során. Furcsa volt most az ő szerepükbe kerülni a versenyző szerepéből. Mondhatom, ez sem könnyű.

Abigél pedig itt Ausztriában tette meg első önálló lépéseit. Őrá is nagyon büszkék vagyunk természetesen! :)

Másnap reggel, amikor indultunk haza, Adél megkérdezte, hogy megyünk síelni? Hát mondom sajnos már haza kell mennünk. Erre odafordult a keresztszüleihez és közölte: "sajnos csak ennyit tudtunk befizetni, mennünk kell haza". A hazaúton végre Adél is aludt, Abi kétszer is, így megállás nélkül tudtunk jönni. Igaz, kicsit elkavarodtunk, így 5 és fél órát utaztunk, de a lányok végig bírták ismét csak egy hang nélkül.

Én Katschberget mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg a gyerekeseknek, profi síiskola van, szuper oktatókkal, az egész síparadicsom a családosokról szól, tele van babakocsis, szánkózás családokkal. A pályák is szuper jók voltak, a szállás kifogástalan, egy szóval remek síelés volt.