Idegösszeroppanás

Csak, hogy senki ne gondolja az én gyerekeim "sztárgyerekek", és csak csupa jó történik velünk minden nap, hát essen szó arról is, ami a "kulisszák mögött" van. Úgy indult a napunk, éjjelünk, hogy Adél hajnal 1-kor sírni kezdett. Már rohantam is át hozzá, hogy megnyugtassam, itt vagyok, minden rendben, aludjon tovább. Erre közölte velem, hogy "almát kérek'. MI VAAAAN?????????? Kérdeztem....majd láttam, hogy Adél már próbál is visszaaludni és dobálja magát. Tehát biztos valami rémes álom lehetett. Majd egy szörnyű nagy csattanást hallottam míg mellette feküdtem. Megmozdulni sem mertem, gondoltam, na most törtek be hozzánk...vagy valami hasonló. Árpi persze erre sem ébredt fel, irigylem érte. :-) Hallgatóztam még egy darabig, majd bátorságot gyűjtve átlopakodtam a hálószobába, közben pedig próbáltam a sötétben körbenézelődni, hogy vajon mi esett le, tört össze. Semmit nem láttam, ezért próbáltam elaludni, de nehezen ment. Abigél még kétszer bejelentkezett reggelig, így nem volt egy csúcséjszakám. Reggel aztán Árpikám mondja, hogy szétrobbant az üveglapos mérlegünk a fürdőszobában. Akkor hát ez volt az a hang. Tudni kell, hogy pár éve, még a régi lakásunkban is szétrobbant egy pontosan ugyanilyen, amint rá akartam állni. Neeem, nem a súlyom alatt :), még csak a lábujjamat tettem rá és akkor. De most még csak ez sem volt, hiszen a szekrény alatt állt, és senki nem nyúlt hozzá. Egymilliárd darabra hullott szét, úgyhogy kb. fél óráig sepregette, porszívózta Árpikám. Jó kis reggel, gondoltam magamban.

Adél elég nyűgös volt, mert még mindig köhögött, így oviba sem engedtem. Gondoltam, akkor ma van itt az ideje, hogy megcsináljam a vásárlásokat. Így hát elindultunk az Ikea-ba. Ott magamra kötöttem Abigélt, Adél jött mellettem. Ő persze egyből lepattant mellőlem a gyerek részlegnél, ezért úgy kellett vásárolnom, hogy közben percenként rohantam vissza megnézni, megvan-e még. Az eladónak is beletelt vagy 10 percébe mire rájött, hogy mit szeretnék (matracvédőt, csak ők fekvőbetétnek hívják), így végre indulni akartam, hogy a piactéren felszedjük a rakományt. Adélt persze nem lehetett elrángatni, rólam ömlött a víz, hiszen kenguru volt rajtam, plusz Abigél és most már kellően hideg is van, tehát több réteg volt rajtunk. Kezemben Adél kabátja, és a két matracvédő, de ekkor megláttunk egy kis műanyag székecskét, azt is magunkhoz ragadtuk, illetve Adél. De persze a zacskó szétnyílt, a lábai kiestek, a fülemen is lógott egy matracvédő, a kezemben még egy játéktartó doboz. Irány a pénztárhoz. Adélt megkértem, hogy fogja a kabátját, míg én fizetni próbáltam, ő persze azzal szórakozott, hogy dobálja a koszba a kabátját. Hurrá! Fizetés, pakolás a zacskóba. Nem fér bele minden. Naná, hogy nem. Adél nem akarja vinni a kabátját. Persze, rakd csak rám kislányom, alig lóg rajtam valami. Zacskó kiborul, lábak elgurulnak, Abi nyafog, mert szétnyomom, ahogy lehajolok, Ágica izzad és egyre idegesebb. Kijárat előtti kis részen megálltunk, ahol a szelektív hulladékgyűjtő ládák vannak, itt próbáltam a gyerekeket felöltöztetni, és felpakoltam rá a holmikat, amiket vettem. Adélra ráadtam a kabátot, de valami persze zavarta, így levette magáról, míg Abira húztam fel a sapiját. Itt elszakadt a cérnám, és mondtam, hogy jó, akkor fázzál meg kislányom és elindultam a kocsi felé. Adél hisztiben tört ki, a kocsiig kellett rángatnom őt a karjánál fogva, közben a zacskó, és Abigél rajtam. A kocsiba nem akart beszállni, nem engedte magát bekötni, kiabálás, fenékre csapás, hiszti, kiabálás. Majd elindultam úgy, hogy nem kötöttem be. Ettől Adél nagyon megrémült (tudja, hogy "megbüntet minket a rendőr bácsi"), és még jobban visított, én még jobban kiabáltam vele, hogy most már hagyja abba az ordítást és a hisztit. Aztán megálltam, és bekötöttem, és hazáig prédikáltam neki, hogy micsoda viselkedés ez, és hogy egy ekkora nagylánynak már igenis segítenie kéne nekem, nem pedig hisztiznie.

Na végre hazaértünk, felcuccoltam a két lányt, levetkőztettem őket, és ekkor............észrevettem, hogy az egyik matracvédőt otthagytam az Ikea-ban. Persze a drágábbik fajtát. Azt hittem menten idegösszeroppanást kapok. Két gyereket újra felöltöztetni, lecuccolni a kocsiba, és eltépni az Ikea-ba. Közben mondtam Adélnak, hogy drukkoljon, hogy meglegyen, mert azt nem teszi zsebre, amit tőlem és az apjától kapni fog, ha a 8 ezer forintos matracvédője nem lesz meg. Mázlija volt, meglett, szerencsére egy manapság ritkaságszámba menő, tisztességes ember leadta a vevőszolgálaton.

A gyerekeket a kocsiban hagytam, mert csak beszaladtam, ez idő alatt Adél remekül elaludt az autóban, Abi pedig végigordította az utat hazáig, mert már éhes volt. Alig vártam, hogy otthon legyünk és vége legyen ennek a mizériának. Adél persze csak 45 percet aludt, így pihenni sem tudtam egy picit sem. Délután gyurmáztunk, játszottunk, énekeltünk, táncoltunk és próbáltuk elfelejteni ezt a szörnyű napot.

Estére maradt még egy kis gyöngyszem. Adél lábkörmeinek levágása. Ez nálunk hihetetlen bruszt, Árpinak le kell fognia Adélt, én pedig próbálom a rángatózó lábujjairól levágni a fél méteresre nőtt körmöket. Közben Abigél ordított, mert azt hitte, hogy bántjuk Adélt. Utálja, ha sír Adél, egyből ő is rákezd.

Összegzésként annyit, hogy két gyerekkel elindulni valahová, hideg időben, amikor már a kabátokat is cipelni kell, felér egy komplett idegösszeroppanással. De majd csak belejövünk, és egyre jobb lesz ez. Bár, ha belegondolok, hogy ha majd már Abigél is el tud szaladni...azt hiszem akkor már egy nyugtatóval indulok csak neki egy ilyen túrának. :)